Hallod-e, te Dobó István? Avagy, aljas hazugság a kormánypárti médiafölény és a sajtószabadság hiánya

Aláírom, hogy a címben szereplő állítás részben szubjektív, legalábbis abból a szempontból, hogy egyáltalán nem nézek tévét, így csupán azzal a médiának meg újságírásnak nevezett okádékkal szembesülök nap mint nap, ami az interneten elérhető.

Az innen származó információk alapján született a fenti megállapítás, ami azóta (évek óta) érlelődik bennem, amióta az úgynevezett baloldali-liberális (most éppen ellenzéki) média és ezzel együtt természetesen a magyarországi sajtószabadság keserves halálhírei először felröppentek és persze hamar közbeszéddé váltak.

Természetesen A Dög, másképp kifejezve az a maistreamnek nevezett holt tetem, ami semmilyen valódi érték képviseletére vagy érdemi üzenet közvetítésére, de még következetesen objektív híradásokra is csak villanásokban képes, bár meg soha nem köszöni, de azért szemmel láthatóan jól van és végtelen mennyiségben, fáradhatatlanul ontja magából szart.

Ráadásul A Dög, úgynevezett gyászidőszakának is csupán egyetlen és valódi problémája volt, mégpedig az, hogy az Orbán állam befagyasztotta irányukba a szarpumpáló közpénzcsapokat, melyek állami hirdetések formájában évtizedeken keresztül lehetővé tették, hogy mindenféle identitászavaros, rosszindulatú, de leginkább hungarofób dilettánsok egész garmadája éljen meg rendkívül jól abból, hogy hivatásos újságíróként hazudozza tele az étert vagy a napisajtót, és kontraszelektív értékítélete alapján piedesztálja a Sátán szemfényvesztéseit vagy éppen létinformációkat hallgasson el az emberek elől, kénye és kedve (illetve "felsőbb" utasítás) szerint.

Eközben, persze senki sem vonja kétségbe, hogy az úgynevezett nemzeti oldalon is, többségében zavaros értékítélettel és pártállami beidegződésű, megbocsájthatatlan szervilizmussal megáldott megátkozott, hasonszőrű paprikajancsik ülnek, a különbség csupán annyi, hogy kisebb részben hungarofóbok, ami  - tekintve, hogy Magyarországon élünk - ugyan nem túl nagy erény, de legalább nem hátrány. 

Nem gondolom azt sem, hogy Orbán részéről a közpénzek, immár pusztán jobboldali médiazsebekbe folyatott temérdek milliárdjai a közízlést és valódi népnevelést, az objektív és korrekt tájékoztatás szolgálnák, mert azok éppen olyan távol állnak attól, mint a baloldali-liberális elvtársak mindennapos tapicskolásai, de legalább nem folytatnak nyíltan magyarellenes propagandát, nem sulykolják a régóta ránk erőltetett hamis stratégiát, miszerint: merjünk kicsik lenni, ami ennek (részben éppen általuk) a tudatosan szétgyalázott , leépített lelkű és önbecsülésű nemzetnek az egyik legveszélyesebb rágóférge.

Visszatérve az alap gondolathoz, önmagát csapja be az, aki megfelelő mennyiségű médiaszenny áttanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy haldoklik Magyarországon a liberalizmus szennysajtója vagy éppen a sajtószabadság, amit semmi nem példáz jobban napjainkban, mint az Európán végigsöprő migránsözön első hullámának hazai és nemzetközi irányú tálalása, benne pedig például a László Petra ügy; tehát a magyarság szemében a világszintű szálka találás, miközben Európa és a liberálfasizmus ocsmány kocsányaiból gerendák erdeje meredezhet az égig.

Egyébiránt, nagyon hasonló összeruópai hozzáállás volt tapasztalható a korábbi iszlám (akkor épp török) hódításokban is, mert miközben a magyar végvárak vitézei az utolsó csepp vérüket áldozták a hazáért, majd az ország a saját testével foglalta le a török hadakat, 150 éves rémuralmat engedve magára, melyek elsősorban egész Európa elözönlésével fenyegettek, addig a Habsburg vagy német uralkodók, ha éppen nem vadkacsára vadásztak, deviáns partikat adtak vagy halászgattak, akkor seregeket gyűjtögettek a magyarság túlélőinek elpusztításához, de legalábbis sanyargatásához és sarcolásához.

Ha abban az időben létezett volna liberális sajtó és internet, akkor az bizonyára nemzeti hősként siratta volna Eger városának nagyszerű védőjét, Hegedűs hadnagyot, aki érző emberi lényként, igazi liberális demokrataként próbálta védeni a már amúgy is szétbombázott és megszenvedett vár, egyébként vegyes nemzetiségű népeinek életét, a felkínált török-magyar megbékélést, akit a megveszekedett fasiszta zsarnok, számtalan nagyszerű török apa és csodálatos férj brutális tömeggyilkosa: Dobó István, ezért a nemes tettéért, kegyetlen, minden emberiességet és keresztényi kegyelmet megtagadó módon, nők és gyermekek szeme láttára lincselt meg, ráadásul éppen szombat napján.

(Nos, ha akkor még nem is, de a jelenkori magyar rockoperákban vagy egyéb művekben már gyakran felfedezhetjük az árulás bűnének fényezését, az alantas szándékot, ami mindig megmagyarázza az árulás szükségszerűségét, értelmét, sőt nagyszerűségét. Ez a Júdások evangéliuma.)

Végezetül, álljon itt ellentételezésképpen a várvédők esküje, Gárdonyi Géza: Egri csillagok c. könyve nyomán:

Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és a királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

Orbán Viktort most dicséret illeti

Borzasztó tájékozatlannak kell lenni ahhoz, hogy az alábbi gondolatok miatt Orbánistának bélyegezzenek, mint ahogy természetesen az is rendre baromság volt, amikor éppen az ellenkező oldal szekértolásával vádoltak engem vagy minket azok, akik kizárólag csak valamelyik párt vagy lobbicsoport idiótájaként bírják magukat meghatározni. Amiről viszont bárkit biztosíthatok az az, hogy a legkevésbé sem érdekel a kényszeres vagy megélhetési bélyegzők véleménye, tartozzanak bármelyik oldalhoz. 

Ami engem érdekel és motivál, az az ország és a benne élő, jó szándékú és hazaszerető, ha nagyon precíz akarok lenni, akkor ezt az országot hazájukként szerető, és azért felelősséget vállaló illetve boldogulásáért tenni szándékozó emberek sorsa, éljenek egyébként bárhol a világban. Ez persze nem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék mások problémái iránt, csupáncsak azt, hogy azokat nem helyezem az előbbiek elé. (Kényszeresen meg pláne nem) 

Egyre többen vannak emberek, akiket lényegében csak a saját boldogulásuk érdekel, viszonylag sokan vannak, akik a családjukért és szűkebb környezetükért éreznek tevőleges felelősséggel és tapasztalhatóan igen kevesen, akik ennél jóval szélesebb kört vonva maguk köré, ráadásul hátsó szándék nélkül, önfeláldozóan képesek gondolkodni, cselekedni az országuk vagy nemzetük érdekében.

Ennél azonban nagyobb kört rajzolni - emberi szinten legalábbis - azt gondolom, hogy nem érdemes vagy olyan illúzió, ami kisebb részben a tudás hiányának, nagyobb részben inkább az ős gonosz általi megtévesztésnek - ha úgy jobban tetszik - megvezetésnek köszönhető. 

És akkor meg is érkeztünk a cikk témájához, mégpedig az Európába özönlő népek áradata okozta válsághelyzethez, amivel kapcsolatban Orbán Viktor azt nyilatkozta legutóbbi brüsszeli sajtótájékoztatóján, hogy Magyarország nem szívesen látja és nem kívánja befogadni sem a többnyire muszlim tömegeket. 

Természetesen, azon nyomban megindult az összeurópai ajvékolás, többszörösen felerősítve a sorosgyurik hazai médiahálózatával, hiszen ekkora "kirekesztésre" már régen volt precedens a brüsszeli hipertoleráns kamikáze fellegvárban.

Persze köztudott, hogy Orbán Viktor rendszeresen az ország vagy a magyarok nevében beszél, ám rendszerint olyan dolgokkal kapcsolatban, ami nem kimondottan az országnak vagy az összmagyarságnak, hanem inkább saját magának (illetve háttérembereinek, megbízóinak és tanácsadói körének) no meg népes pártidióta táborának állt, ráadásul pusztán anyagi és hatalmi érdekében. 

A migrációval kapcsolatos kijelentései azonban - bár senki ne gondolja, hogy elsődlegesen a magyar élettér védelmének, Orbán bölcs előrelátásának és jóakaratának szüleménye - "valami csoda" folytán egybeesnek a nemzeti érdekkel, ezért - játsszuk meg mi is magunkat, még egy halvány mosolyt is megeresztve - dicséretet érdemelnek, akik pedig ez ellen szót emelnek, vagy ezért tevőlegesen támadják, azok a nemzet mély megvetését, sőt talán sokkal rosszabbat is érdemelnek. 

Ez utóbbiak pedig - főleg idehaza - borzasztó sokan vannak, és rendkívül hitványak. Olyan önámító semmirekellők ők, akik évtizedeken keresztül nézték, sőt asszisztáltak a nemzet teljes kifosztásához, nem szegényedtek, hanem inkább gazdagodtak a nemzeti vagyon széthordása közepette, egzisztenciájuk és társadalmi pozícióik rejtekéből bőkezűen, rosszindulatúan vagy éppen nemtörődömséggel támogatták a maradék nemzeti önbecsülés szisztematikus lezüllesztését, demokrata nihilizmussal a közbeszéd, ízlés és értékrend lealjasítását, és persze nem utolsó sorban soha semmit nem tettek, ha mégis, akkor csak ócsárolták vagy gátolták azokat a törekvéseket, amelyek ellenkező irányba próbálták terelni a folyamatokat, pl. próbálták megakadályozni az ország jelentős részének utcára tételét. 

Bezzeg most, miközben egész Európa nyugati fele, már bevándorlás nélkül is épp elmerülni látszik az "magasztos és igazságos" shaira törvénykezésben, nyughatatlan toleránsaink most takarókkal, vizes palackokkal, banánnal meg habzó pofával igyekeznek gyakorló kereszténynek látszani, a mesterségesen gerjesztett idegen emberáradat előtt, hiszen első lépésben most nem magyarokról van szó, a következő lépésekhez pedig úgy hülyék ahogy vannak. 

Ebből is látszik, hogy milyen veszettül rohadék nagy gengszter ez a Sátán, hiszen az ábra szerint most megint nem a magyarokból csinál hülyét, bélyegezze őket bárminek is ez a turbótoleráns hungarofób kompánia, hanem éppen saját gyermekeiből, akik bizonyos ősi elrendelések mentén, egyszerűen képtelenek helyesen cselekedni. 

Valami okán, egyszerűen képtelenek átlátni azokat a folyamatokat, amiket most sem a magyarok, még csak nem is Orbán Viktor generál, hanem éppen azok az erők, akik őket uszítják Orbán ellen, akivel pedig simán végrehajtatják azt az elképzelést, hogy a kellően meghülyített és elárasztott Nyugat-Európával ellentétben, Magyarországon ne (vagy ne hosszú ideig) legyen jelentős muszlim közösség, akikkel egyébként, egy bizonyos létszám fölött borítékoltan képtelenek normálisan együtt létezni...

És akkor most nem is mondanám tovább. Majd legközelebb.

Európa végveszélyben - ha ellenáll meghasonlik, ha nem, abba belepusztulhat

Jelen korunk világ migrációs problémáit nagyon sok oldalról lehetne vizsgálni, de akkor hamar elvesznénk a részletekben, vizsgáljuk ezért – ahogy arra, sok más kérdés esetében is inkább kellene keresni a válaszokat – egy Európa kellős közepén élő magyarként.

  
A valójában évezredek óta Európában, legfőképpen pedig annak kellős közepén élő magyarság számos esetben volt fenyegetve különböző irányokból érkező népek, különböző típusú területszerző kísérleteitől, mely törekvéseknek, rendszerint sikerrel szabott gátat, még azokban az esetekben is, amikor az ország jelentős része, vagy akár egésze, idegen hódítók fennhatósága alá került.

Természetesen, amíg az ország megfelelő vezetés, tehát valódi (szakrális) magyar uralkodók irányítása alatt állt, addig idegen fennhatóságokról nemhogy nem beszélhettünk, de még a rommá hamisított történelemkönyvekből is világosan kiolvasható, hogy képesek voltunk egész Európát élelmezni vagy védelmezni, ha szükség úgy hozta, ráadásul nem érdemrendekért, zsákmányért vagy területekért, hanem keresztényi kötelességtudatból, erkölcsből, felelős uralkodói erényből, amiért persze sohasem járt köszönet sem.

Sőt, Európától rendre azt tanultuk, hogy ha keletről vagy délről nyilvánvalóan komoly veszély fenyegeti a kontinenst, akkor igen csak érdemes az északi vagy nyugati határainkon tartani a szemünket, és a közeledő hadakban semmiképpen ne a felmentőket reméljük, hanem a szorongatott helyzetünket azon nyomban kihasználni szándékozó egyesített Nyugat-európai erkölcsöt, talpig vasban.

A nagy királyok halálával aztán végleg teret nyert a gonosz az egész világon, s bár azóta rendre csak ellenségei ülhettek a magyarok trónjára, mégis számtalanul voltunk képesek befogadni, etetni és otthont adni a segélykérő, mindenfelől menekülő népeknek, akik aztán rendre sokkal jobban éltek Magyarországon, mint korábban bármikor is a szülőhazájukban. Használhatták nyelvüket, őrizhették szokásaikat, vallásaikat, felépíthették templomaikat, sőt, sokan közülük lényegében itt ismerkedtek meg a magasabb kultúrával, az iskolával, írással, olvasással, az iparosodással, a polgári értékrenddel és intézményrendszerekkel, ha nagyon profánul akarnék fogalmazni: a valódi demokráciával.

A világot leigázó gonosz erők azonban (a „kulturált” nyugat-európai népek beteg lelkű hatalmasairól és titkos tanácsadóikról van szó), miután gyorsan kipihenték több évszázados fáradalmukat néhány kontinens békés őslakosainak szinte teljes kiirtásában vagy rabszolgasorba süllyesztésében, és a leigázott kontinensek javainak szivattyúzása automatizálódni látszott a titkos kincstárakba,  ismét Európára vetették „vigyázó” tekintetüket. Egyenlőséget hirdető ideológiákkal fellázították egymás ellen, először a különböző társadalmi osztályokat, majd kicsivel később a mindenfelé élő nemzeti kisebbségeket, mesterséges gazdasági intézkedésekkel éhínségeket, titkosszolgálati eszközökkel békétlenségeket, konfliktusokat, pénzügyi-hitelezési manipulációkkal fizetésképtelenségeket okoztak, amelyek tömeges elszegényedésekhez, éhhalálhoz, betegségek elszaporodásához, humanitárius katasztrófákhoz, végül iszonyatos vérontásokhoz, és egymást váltó despotikus rendszerek kialakulásához vezettek. Az őrjöngő vérszomjat az sem csillapította, hogy Európa mindenkori védőbástyáját és oltalmazóját, az addig főként haszonhúzó európai népek, szomszédok - nemhogy gyáván, szemlesütve, hanem éppen kárörvendő ujjongás, sőt, megrészegült követelőzés mellett - minden indok vagy ésszerű magyarázat nélkül darabokra szakították.

Tudva tudták ugyanis a gonosz által beavatottak a régi bölcsességet, hogy aki uralja Európa szívét, az uralja Európát, aki pedig Európát uralja, az uralja a világot. És mert elpusztítani soha sem sikerült, közös erővel mégis megtörték a szívet, aminek következménye az emberiség talán legsötétebb időszakát eredményezte, melyet napjainkban is javában élünk.

Ugorva egy kicsit az időben, nem sokkal azután, hogy egy vörös, csillaggal díszített tömeggyilkos polip lemászott a térképünkről, amelyre aztán a másik irányból, lassan rácsusszant egy kék, ugyancsak csillagos, némiképp kifinomultabb, ám elődéhez hasonlóan, igen hatékony emberölési technikával rendelkező, ráadásul éppúgy, Unió névvel büszkélkedő csápos ragadozó, ami bár látszólag teljesen ellentétes ideológiával operál, mégis szinte ugyanazok, egyre mértéktelenebb hatalmát biztosítja a népek felett. Azokét a hatalmasokét, akik nem érdemeik és dicsőségeik útján, hanem mások tönkretétele és kiszipolyozása, vére, verejtéke vagy elpusztítása útján szerzik a vagyont és mások megtévesztésével vagy megfélemlítésével gyakorolják a hatalmat.

Némi bevezető után, ami azért volt mégis szükséges, hogy a vak is lássa: semmi sem véletlenül történik, főleg nem Európa kellős közepén, ezért már az elején megállapíthatjuk, hogy az Európát fenyegető migrációs hullám bizony egy régóta tervezett és precízen szervezett hadművelet, mely egyelőre - de persze csak látszólag - jobban fenyegeti a kontinens nyugati és északi féltekét, mint Magyarországot, ám soha ne feledjük, az erőnek, ami a világ feletti hatalmat próbálja megszerezni, Európa szívére van szüksége a végső győzelemhez.

Ama erő, mára mindent az uralma alá hajtott és irányít a földön, mindent, amiről korábban akárcsak álmodni mertek a földbolygó legelborultabb elméi. Roppant markában tartja a földi világ gazdasági életét, technológiáját, pénzrendszereit, médiáit, kulturális és közéletét, kormányait, országait, időjárását, beleértve a természetinek tűnő és egyéb katasztrófákat vagy éppenséggel az emberi elmét. Átvitt értelemben, talán még az időt is, hiszen a dicső és példát adó múlt szisztematikus kiiktatásával, egyre inkább elbizonytalanítja, kiüresíti a jelent, ennek köszönhetően pedig a jövő súlytalanná válik. Pedig őseink éppen azért éltek-haltak, hogy mi hittel és bizakodva élhessünk a jelenünkben, ami a megmaradást, tehát a jövőt biztosítja az utánunk következő generációk számára, az Úr Isten kegyelmének, a Fiú ígéretének, és a Szent Lélek, a BoldogAsszony oltalmának köszönhetően.

A földre vetett Sárkány pedig, aki azóta szüntelen viaskodik az Asszonnyal és az ő magvából valókkal, és egyre haragosabb (megőrült) mert tudja, hogy napjai meg vannak számlálva, ráadásul minden eddigi segedelme, angyala, hamis prófétája és fenevadjainak gyalázatos pusztítása ellenére is azt látja, hogy áll még Az Ország. Véres viszályt szított ezért más kontinenseken, hogy civilizálatlan népek menekülő tengerével árassza el Európát, ahol még az asszony magvából valók legnagyobb számban élnek.

Európa pedig nem képes ellenállni ennek a rohamnak, főként azért nem, mert a szellemi és erkölcsi példamutatásnak azóta hiányát szenvedi, mióta sikerült kiiktatnia szívének egészséges lüktetését. Azóta csak pusztul és hanyatlik, bár ennek nem feltétlenül van tudatában, hiszen hamis mércével méri erényeit, fülei süketek az igazságra, szemei a hamis próféták hazug káprázatain csüngenek. A jámborak leigázásával élenjáróvá avanzsált birodalom, melynek technológia fejlettsége és gonosz tudása, látszólagos biztonságot és jólétet teremtett a népei számára, kétszínű és hibás ideológiái, főként a demokráciának nevezett egyenlőség és néphatalalom hamis illúziója, mellyel könnyen álomba ringatta, az amúgy is feslett erkölcsű és torz lelkű polgárait, most mindezek halálos veszélyként csapódnak vissza rá. Ha ellenáll meghasonlik, ha nem, akkor egészen egyszerűen elpusztul.

Az Európára özönvízként zúduló mindenféle más kultúrájú népek, akik keblében bizonyára vegyes érzelmeket kelt a jobb élet reményének lehetősége, a más népekkel való összeférhetetlenségük évezredes beidegződéseivel, most, mint a sáskák az újabb zöld mezőre vagy búzaföldre érkezvén, nem akarnak mást, csak enni és lakni. Európában azonban nincs annyi étel és szállás, amennyire szükség volna, ezért csírájában kell elfojtani magát a szándékot, hogy a kontinensre ácsingózók egyáltalán elinduljanak.

És igen, Európa nem játszhatja továbbra is hülyét, vagy a béna kacsát. Meg kell mutatnia a világnak, hogy kik a felelősök azért, hogy ilyen ütemben indult meg a népvándorlás, ki kell kényszerítenie és támogatnia kell, bármilyen anyagi áldozat árán is, hogy az ott élő népek nyugalomban élhessenek. Európának, ha valóban meg akarja védeni a polgárait,  ehhez minden technológiai és politikai hatalma megvan, persze csak ha nem akarja Sharia kamikazeként befejezni földi pályafutását, ráadásul mások bábjaként.

Európának tehát elsődlegesen színt kell vallania, aztán gyorsan cselekednie!

Ha ez nem megy, akkor nyugodtan felfoghatják a következményeket Isten, a világ népeiért végzett munkásságuk méltó (és demokratikus) jutalmaként büntetéseként. Az Ország viszont akkor is megmarad, mert „az soha örökké meg nem romol és az a birodalom más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat maga pedig megáll mindörökké.”  Ámen

Tudálékos, ego-kozmopolita entellektüellek helyett, felelős nemzeti értelmiséget!

(Az alábbi írás 2015.08.24-én jelent meg először a HírAréna Online portálon.)

Mivel alap tétel, hogy a történelmet a győztesek írják, az iskolákat pedig már évszázadok óta olyan szellemben hozzák létre és tartják fent – ha úgy jobban tetszik – engedik működni, hogy a különböző ismeretek átadása mellett, tantervbe ágyazottan ültetik el minden nebulóban a szolgaiság magvait, az adott rendszerek megkérőjelezhetetlenségét, az éppen irányadó nézetek vitathatatlanságát, melyet bizonyos anomáliák fennállása esetén, egy-egy tanító (tehát nem tanár) személyes hatása, kvalitása, varázsa átmeneti szinten felülírhat ugyan, menthetetlenül elszabadítva ezzel néhány független, szabad elmét is az utókor számára, de rendszerszinten a gépezet kíméletlen precizitással működik és gyártja az alakítható masszát a hanyatló társadalmi igényeknek megfelelően.

Az alsóbb iskolában mindössze arra készítik fel a tanulókat, hogy felsőbb iskolába léphessenek, ezért akik valamiért mégsem mennek tovább, azok szinte egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen tudnak boldogulni, beilleszkedni, mert még  a dolgok alapszintű működésével sincsenek tisztában, amit pedig tudnak vagy megtanulnak, azt javarészt nem az oktatási rendszernek köszönhetik (már ha van benne köszönet), hanem a közösségeknek,  amik a tanórákon kívül körülveszik őket, legyen az az otthonuk, az iskolatársak, barátok, egyszóval  a nagybetűs élet, ami manapság főként a média és a  közösségi média moslékos vályúi által érzékelhető a számukra. 

Persze, a középiskolákban sem sokkal fényesebb a helyzet, sőt, inkább csak fokozatba kapcsol a már megismert mechanizmus. Szakosodva de akár az általános gimnáziumok formájában is, szörnyen unalmas és hasznavehetetlen módokon, mintegy tölcséren ömlesztik a „tudományt” a fejekbe, aki lemard az kimarad alapon, sokszor egy életre elveszik kedvet a tanulástól és a megismeréstől. A fő cél itt megint nem a stabil, hasznos tudás átadása, mélybevésése, hanem az, hogy a diák megszerezze a rutint a való élethez: mi kell a papírhoz, mi kell az elismeréshez, mi kell az előmenetelhez,  mi kell a továbblépéshez a rendszerben?

A rendszernek pedig nem arra van szüksége, hogy az alkotórészei átlássák a folyamatokat és ennek megfelelően hatékonyan tudjanak benne közreműködni (ahol, és feltéve ha akarnak), a rendszernek nem célja, hogy az alkotórész kiválaszthassa, hogy milyen szerepet akar betölteni a gépezetében és főleg nem az, hogy átlátva a helyzetét, esetleg megkérdőjelezze magát a rendszert.

A rendszernek olyan alkotórészekre van szüksége, mint a cukrásznak a marcipántömb, ami alakítható, formázható, színezhető a kívánt igényeknek megfelelően, melyek persze időről időre változhatnak, de önmagukban soha nem fogják alkotni a tortát. Ízesíthetik, takarhatják, díszíthetik, de soha nem készül belőlük önálló torta.

Végül, visszatérve azokra a tanulókra, akik megfelelően képesek alkalmazkodni és teljesíteni a gondos rendszer-kezek által összeállított, mégis valamiért soha nem állandó, hanem folyamatosan felülírt, változtatott követelményrendszerekben, nos azok egy felsőbb szintre, magasabb besorolású tanintézményekbe, főiskolákra, egyetemekre kerülhetnek, ami által csak még jobban betagozódnak a rendszerbe, mely magától értetődő módon lesz képes meghatározni akár az egész hátralévő életüket  - és nem csak egzisztenciálisan - hanem bizony társadalmi, szociális vagy politikai téren is.

A fiatal elmék, sokszor létfontosságú, fajsúlyos információktól, alap esetben magától értetődő logikai összefüggésektől való elszeparálása, és helyettük mindenféle marginális ismerettel, gyakran haszontalan tudálékossággal, elméletekkel, nemzetidegen ideológiával és izmussal való feltöltése, mindezt ráadásul egyre hatalmasabb anyagi megterheléssel párosítva, már önmagában ember és főleg nemzetellenes cselekedet, hiszen irdatlan közpénz elköltése és talán még nagyobb szülői tehertételek  kierőszakolása mellett, nem a közhasznos tudásra, a közösség iránti elköteleződésre, az együttműködésre vagy éppen önfeláldozó áldozatvállalásra tanít, hanem egosita önmegvalósításra, a rendszer által kreált szabályok szerinti kegyetlen versenyre treníroz, ahol nem számít az eszköz, csak az eredmény, az eredmény pedig kezdetben a jó jegy, később a jó munka és a sok pénz, végül pedig eljutni odáig, hogy a pénz megszerzéséhez, lehetőleg már munkát se kelljen végezni, melyet ritkán lehet  – ha lehet egyáltalán – nem a mások kárára cselekedni.

Hatalmas probléma, hogy a felsőbb iskolák követelményrendszerei sem univerzálják, hanem inkább még tovább szegmentálják az ismereteket, így a tanuló - általában komoly erőfeszítések árán, keserves kínok között, melyek megint csak nem az empátiát erősítik a lelkében - bár egyre több információt szerezhet bizonyos választott témáin belül, cserébe minden más irányok felé egyre kevesebb érdeklődést mutat, ami köszönhető annak is, hogy az egyéni megfigyelésen, saját tapasztalatokon alapuló belső értékelést, logikai gondolkodást, illetve az ezekből kialakuló helyes-helytelen döntéshozó mechanizmusokat, a valódi összefüggések látását addigra teljesen kiiktatja a regnáló iskolarendszerek szervilis, pontvadász, magolási kényszere, amivel a diák, az aktuális tanrendnek megfelelően elérheti a megfelelő eredményeket és továbbléphet a soron következő mókuskerékbe, melynek utolsó állomása az úgynevezett nagybetűs élet.

Ennek megfelelően a magyar felsőoktatási rendszerből kikerülő diákok, bár valóban nagyszerűen képesek teljesíteni azokon a területeken, ahol a specializált szakértelmükre van csupán szükség, mégis csak felszínesen adják az ország számára az úgynevezett értelmiségi réteg utánpótlását, a felelőset viszont (melyről már számos generáció óta nem beszélhetünk) semmi szín alatt.

Egy felelős, nemzeti  oktatási rendszernek ugyanis nem annyit kellene nyújtania csupán, amivel az életbe kilépő diákok megszerezhetik a maguk és a környezetük által szükségesnek tartott javakat, munkát, házat, kocsit, gyereket, egzisztenciát, társadalmi rangot, pozíciót, stb., hanem, hogy mindazokat képesek és hajlandóak legyenek a nemzetük szolgálatába is állítani, ha a helyzet megkívánja. Egy felelős értelmiség pedig képes felismerni és hajlandó tenni, megszólalni vagy megmozdulni akkor, ha a világban tapasztalható folyamatok olyan irányokat vesznek, amelyek a nemzet érdekeit, javait, sőt, egyenesen a fennmaradását veszélyeztetik.

Nem véletlen, hogy amikor az úgynevezett rendszerváltás lila ködfelhőjéből, néhány évtized alatt ismét apátiába süllyedt nemzedékekből, a valódi szembenézés és talpra állás helyett, először az úgynevezett értelmiség, hazai bérezésével már elégedetlen része próbált szerencsét életvitelszerűen a nagyvilágban, majd őket követték a különböző szakirányú végzettséggel rendelkezők, szakmunkások, végül mára, a képzelten munkanélküliek is egyre nagyobb tömegekben vándorolnak ki az országból.

Miért? Mert itt nem lehet megélni – mondják. Akik pedig jól élnek, azok mind lopnak, csalnak, hazudnak, de legalábbis tisztességtelen úton jutnak csak előre, ami – tegyük hozzá – büntetlenül csak a kevesek kiváltsága. A rosszul programozott generációk válasza pedig egy ilyen helyzetben egyértelműen tetten érhető a mindennapokban: ha nem tud - mert nem akar, nincs bátorsága vagy éppen csak lehetősége - részt venni a nyilvánvaló tisztességtelenségekben, akkor egészen egyszerűen odébb áll. Még az sem a rendszert kérdőjelezi meg tehát, ami létrehozta ezt az állapotot, aki nem akar/tud benne részt venni, hiszen azt már az iskolában kiiktatták a gondolkodásából, nem akarja megvédeni a másét, a közöst, hiszen csak azt gondolja sajátjának, amit ő maga meg tud szerezni, ezért tehát elmegy inkább egy másik rendszert szolgálni, amiről azt gondolja, hogy számára több lehetőséget biztosít.

Ezzel persze megint a tudatlanságát bizonyítja, hiszen – tekintve a világban tapasztalható folyamatokat – az egyértelműen csupán egzisztenciális motivációjú továbbállásával csak elodázza a problémát, ráadásul nagyszerűen kiszolgálja azt a háttérhatalmi törekvést is, aminek veszélyére egy megfelelő oktatási rendszernek alapvető módon  fel kellene hívnia a figyelmet, hogy:  egy nemzet sorsa a hazaszerető, önfeláldozó és kiművelt emberfők hiányában, annak egyértelmű pusztulásához vezet.

A jövőre többféleképpen lehet tekinteni, de bizakodóan, az egyén szintjén is csak akkor, ha mind többen lesznek azok, akik a nemzet érdekeit  – nyilván nem ész nélkül, de – képesek és hajlandóak a saját boldogulásuk elé helyezni, és mert a helyzet megkívánja, jóval több időt és energiát fektetni be a közjó és a nemzet  érdekében, mint ahogyan azt a világot elárasztó fenevad hamis prófétái sugallják az egyén önmegvalósításának egoista káprázatában.